Elena hangja

A történet, amelyet itt szeretnék elmesélni neked, emlékekről és ízekről szól. Ízekről, amelyek felidézik a múlt képeit. Egy nagy családi otthon, Giareto története ez, amely visszarepít minket abba az időbe, amikor az utcákat épületekről nevezték el.

1977-ben a nagymamám a testvéreivel együtt házat vásárolt a Reggio környéki dombok között. Öreg, leromlott állapotú parasztház volt, amely mit sem sejtett a sorsáról, és arról, hogy egy napon az idő próbáját is kiálló emlékek őrzőjévé válik.

A család minden tagjának megvolt a maga gondozni való szeglete a fészerben, és mindenki a maga módján vette ki a részét a teendőkből: a férfiak dolgoztak, a nők főztek, mindannyian hajnaltól alkonyatig. Mi, gyerekek is segítettünk, a magunk kis módján.

Kora reggel feltették a tűzhelyre a tortellinihez készülő húslevest, egy gazdálkodó barátunk elhozta a paradicsomot a következő évre eltett befőtthöz, mi, gyerekek pedig az udvaron mostuk meg, ügyelve, hogy ne csípjenek meg a méhek, és ne essünk bele a vízbe. Azért nem voltunk olyan óvatosak, és gyakrabban kötöttünk ki a vízben, mint gondolnád.

Édesanyám a babona előírása szerint pisszenés nélkül készítette a majonézt, nehogy kicsapódjon. Én éppen úgy csorgattam bele az olajat, ahogyan kellett, abban a lassú ritmusban, amelyre megtanítottak, miközben édesanyám lassan keverte a majonézt.

Ha lehunyom a szemem, még most is hallom: „Elena, gyere ide, sajtot kell reszelni!”

A régi reszelők nagyok voltak, fárasztó volt velük dolgozni, és vigyázni kellett az ujjunkra. A Parmigiano Reggiano nagyon fontos volt, és minden ételbe került belőle: a tortellini húslevesébe, a szalámi mellé az előételekhez, az erbazzone tésztájába, mert – ahogyan Giaretóban mondtuk – „ha van Parmigiano Reggianód, mindened megvan, ami kell”.

„Most már elég lesz?” – kérdeztem, de a válasz mindig az volt, hogy nem, mert nagy család voltunk, és harminc embernek sosem elég a sajt. Ráadásul mindig akadtak gyerekek is, akikre vigyázni kellett, mert folyton sírtak. A munka azért is tartott tovább, mert egy kicsit reszeltünk, egy kicsit ettünk. Végtére is, hogyan tudtam volna ellenállni?

Ránk, gyerekekre egy másik, ugyanilyen fontos feladatot is bíztak: a tortellini lezárását. A tésztadarabokat a kis ujjaink köré csavartuk – ez a legkisebb gyerekek feladata volt, mert minél kisebb volt az ujjuk, annál szebb lett a tortellini. Ez a munka türelmet igényelt, az én türelmem viszont hamar elfogyott, így visszatértem az al furmai reszeléséhez. Nem csoda, hogy ma már konyhai robotgépet használunk.

Egy nap végre elkészült Giareto. Minden családnak megvolt a saját lakása, de egyetlen közös konyhán osztoztunk, vagyis továbbra is együtt főztünk és együtt ettünk. Megbeszéltük a recepteket, betartottuk a szabályokat, de kivételeket is tettünk, és közvetítettünk, amikor lehetetlennek tűnt a megegyezés.

Giareto konyhájában minden szabály és vélemény megfért egymás mellett. Évekkel később még az unokatestvérem is itt házasodott meg: néhány napra otthagyta új romániai otthonát, hogy felidézze azokat a sült húsokat és zöld mártásokat, a tortellinit, a felvágottakat és természetesen a Parmigiano Reggianót.

Aminek jó az íze, abból szép emlék lesz, és ezekkel az emlékekkel a fejemben főzök ma a családomnak és a barátaimnak. Az ételekkel együtt egy lehorzsolt ujj, egy napsütéses nap emlékét és az összetartozás érzését is az asztalra teszem, amelyet csak a főzés adhat meg nekünk, ha odafigyelünk rá.

Közreműködők:
Szöveg: Carlotta Fiore
Fotó: Diego Rosselli