Cecilia és Denis hangja

Vannak pillanatok, a tér és az idő megismételhetetlen találkozásai, amikor az élet feltesz egy kérdést, és a válasz örökre megváltoztathatja az élet menetét. Számunkra ez a pillanat akkor érkezett el, amikor negyvenévesek lettünk. Választás előtt álltunk: tovább haladunk az addigi életutunkon, az ismert úton, amelyet megtanultunk a sajátunknak nevezni, vagy letérünk a kitaposott ösvényről, újra fellobbantjuk a szenvedélyünket, és talán egy másfajta jövőt képzelünk el.

A mi biztos menedékeink távol estek a földektől, mégis úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a biztonságot, és olyan útra lépünk, amelyet addig csak az Olaszország motoros felfedezésével töltött hétvégéken jártunk be. Az egyik ilyen hétvégén váratlan barátra leltünk, és rájöttünk, hogy többé nem akarunk megválni tőle. Van, aki „vörös aranynak” nevezi, és ehhez a névhez méltón valóban a legnagyobb becsben tartott fűszer. Azért olyan értékes, mert termesztését és betakarítását kizárólag kézzel lehet végezni, olyan gondossággal és odafigyeléssel, amilyennel a szeretteink felé fordulunk.

Így hát újra tanulni kezdtünk, mert tanulásból sosem elég, és átalakítottuk az egykor szőlővel borított földterületet: otthont teremtettünk neki közvetlenül a sajátunk mellett, a Reggio környéki dombok lábánál. Néhány rokonunk tágra nyílt szemmel, ámulva nézett ránk, és valószínűleg azt gondolta, hogy valami hóbort kerített hatalmába bennünket. Mi másért mondana le bárki a nyaralásairól és a hétvégéiről egy sáfrány nevű fűszer kedvéért?

De néha érdemes hallgatni arra a csipetnyi őrületre, amikor kihívás elé kerülünk. Ma a sáfránynak élünk: ez szabja meg a napjaink ritmusát. A sáfrány miatt csörög az ébresztő hajnali négykor a hosszú betakarítási napokon, és mi munkaruhába bújva, zseblámpával a kezünkben indulunk a földekre, hidegben és esőben egyaránt. Sárosan térünk haza, kellemes fáradtsággal telve, amelyben ott rejlik a győzelem minden íze.

Nem könnyű kiszakadni a szokásainkból, visszagondolni arra, milyen volt korábban az élet: rohanó, egyetlen szabad másodperc nélkül, amikor megállhattunk, körülnézhettünk vagy levegőt vehettünk volna. Éppen erről szól a kezdeményezésünk: az „újragondolásról”, a jelen újratervezéséről, hogy a természettel együtt élhessünk, élvezhessük mindazt a jót, amit az érzékeinknek nyújt, és tiszteletben tarthassuk a ritmusát, amely minden pillanatot áthat.

Sok ember tekintetében, akivel találkozunk, felfedezzük a csodálkozást: néha meglepi őket, hogy belőlünk, a történetünkből és a családunkból mennyi minden áramlik bele a mindennapi munkánkba. De ha mi választhatnánk meg, hogyan nevezzük, valószínűleg nem „munkának” hívnánk. Inkább egy csodálatos kalandhoz hasonlít, egy kulcshoz, amely megnyitja az ajtót egy olyan boldogság felé, amely néhány évvel ezelőtt még elérhetetlennek tűnt. 

Talán igaz, valóban emelkedő utat választottunk. Talán nem volt olyan ragyogó, mint a többi, talán nehezebb volt rajta haladni, de ez nem számított nekünk, mert ez volt a mi utunk.

Közreműködők:
Szöveg: Carlotta Fiore
Fotó: Diego Rosselli